Megjelent a Magyar Hirlap Online-on 2014 június 11-én
Világra szóló rekordok születnek száz, több száz, akárhány száz méteres futásokon, az emberek maratont futnak, tavakat futnak körbe, nincs ebben semmi meglepő. Már-már unalmas, nem igaz? (Persze, nem igaz.) Azonban néhány éve új őrület ütötte fel a fejét a világban, és már itthon is sokan hódolnak az új szenvedélynek, ami semmi másból nem áll, mint hogy a megszokott futóterepeket fenekestül felforgatjuk, akadályokkal telitűzdeljük, és úgy indulunk neki annak a néhány kilométernek, ami eddig semmi gondot nem okozott.
No, most majd fog! Nem is akármennyit. Végeredményben olyan akadályokat építünk magunknak, hogy egy másodvonalbeli terminátor elemeire szedve és gondosan lefóliázva egy színesfém telepen is gyorsabban haladna a fülén gyalogolva, mint ahogyan mi megteszünk egy ilyen pályán 5-10 métert. De mi ennek csak örülünk, és telikürtöljük a világot a végeredménnyel: igaz, a fejünk tetején értünk be a célba, a gatyánkat elhagytuk a szögesdrót alatt, és különben is, megmaradt fél cipőnkben akkorát, de akkorát estünk, aztán kúsztunk, másztunk… Ja, és hogy néztünk ki a végén! De teljesítettük a feladatot. Röviden: elindultunk futni, de úgy, hogy az elején tudtuk már: futni fogunk tudni a legkevésbé. Hogy is van ez?
Testünk alapvetően futásra rendezkedett be, így alakult a lábunk, belső szerveink, mozgáskoordinációnk, energiahatékonyságunk. Lehet, hogy nem a leggyorsabbak vagyunk, de a legkitartóbbak. Alkalmasak vagyunk arra, hogy tíz és száz kilométereket is megtegyünk futva, amikor egy táltos versenyparipa, egy kecses gazella vagy egy marcona gepárd már régen az árnyékban liheg oxigénmolekula után kutatva a levegőeget.
Ennek meg is volt az oka és célja régen, de ezt most ne firtassuk nagyon, elég annyi, hogy a futás tartott életben, a vadat kergetve megkímélt bennünket az éhhaláltól de attól is, hogy egy-egy morcos vadállat ropogtasson el bennünket korai estebédként. Manapság viszont ritkán futunk az élelem után, a pincért is inkább elgáncsoljuk, mint kergetjük, ha már nagyon éhesek vagyunk. És elhanyagolható azon alkalmak száma, amikor tigrisekkel fogócskáznunk. És, lám, az ember mégis fut. Pedig nem muszáj. Mert legrosszabb esetben is jön például valami busz.
Miért foglalkoztatjuk hát jól fejlett izmainkat-inainkat, rugalmas ízületeinket, ha amúgy helybe jön nekünk a világ? Miért futunk sok percet, órát, egy-tíz-száz kilométert? És főleg miért tesszük ezt olyan pályán, amit leginkább dózerrel kellene eltúrni, hogy klasszikus futómozgást végezhessünk rajta? Nos, a válasz egyértelmű, nézzük csak meg a gyerekeket, az igazi futókat, akik ösztönből cselekszenek! És akik a játék hevében mindent, amit lehet, futva csinálnak. Dereng már?
A kulcsszó: a játék. És helyben is vagyunk
„Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki” – írja Johan Huizinga a Homo ludens (a „játékos” vagy „játszó” ember) című könyvében. Mi pedig hozzátehetjük: ha gyermeki játékosságunk nem fullad ki az első ellógott testnevelésóra után, amit a kispadon a hátunkon ülve töltünk, akkor felnőttként is felhorgadhat bennünk a vágy, hogy egy kicsit visszakapjunk abból az örömből, amit fogócska közben éreztünk. Amikor a padokon keresztülugrálva kergettük egymást az osztályteremben. Amikor a lépcsőn egymás után iramodtunk le, hogy a fordulótól már a korláton csússzunk kifényesedő nadrággal. Villanásnyi érzületekként meg-megjelenik az a hangulat, amikor egymással versenyeztünk, hogy ki futja gyorsabban le a távot a kerítésig, ahol az győzött, aki előbb átugrott rajta, és leült ez egyetlen háromlábú suszterszékre. És ha már kerítés: ugye, milyen jó volt fogadásból megpróbálni, hogy át tudunk-e mászni a szomszéd kertjébe, ott megdobálni a láncra kötött buksit ütődött almával, majd ugyanezt vissza – ráadásul időre? Nagyjából a következő maja naptár végéig lehetne sorolni a mókákat, amik esszenciája felnőttként mind-mind megjelenik, immáron nem annyira spontán, de annál fifikásabb feladatok formájában. Nos, talán ez az akadályfutások lényege: vissza gyereknek!
Az ilyen rohanásokra emlékszik az ember, amikor például a Brutálfutások hirdetése a szeme elé kerül, legyen az sárban dagonyázós crosspályás őrület, vagy Budapest közepén egy kiképzőtáborra emlékeztető akadályrengeteg. És lényeges, hogy még valami feléled ilyenkor a zsigereinkben, ami szintén hajtott gyerekként. Egy tulajdonság, ami emberben, állatban egyaránt megvan: a versengés izgalma, eldöntendő, ki a domináns! A „ki, ha én nem?” érzése, a „most megmutatom” fíling – még akkor is, ha a sáros gödrökben, a vizes fóliákon való csúszkálás, a kúszás-mászás, a bálákon való fejjel átvetődés után az egész játék általános röhögésbe fullad, miközben az ember a füléből piszkálja ki a faleveleket és kavicsokat köpköd maszatos arccal. Legfeljebb kimerül a verseny abban a legvégére, hogy ki néz ki viccesebben a célban.
A játék és a versengés, a két dolog, ami hajtotta és hajtja az embert előre a mai napig, kiegészítve egymást egyre jobb és jobb teljesítményre sarkall: a verseny izgalmát oldja a játék öröme, a játéknak pedig értelmet ad a verseny. Minél játékosabb a verseny, annál örömtelibb. Így teljes az akadályfutások filozófiája, így érthető meg leginkább a töretlen népszerűségük: úgy lehetsz gyerek, hogy közben felnőttes feladatokat oldasz meg, úgy versenyezhetsz, hogy azt a lehető legkevésbé kell komolyan venni. És a lényeg: az egész úgy, ahogyan van, a lehető legmesszebb áll mindenféle hétköznapi tehertől, a nyűgöktől és a kötöttségektől. A sport és a nevetés szelepként engedi le a gőzt, és tesz gyerekké arra a néhány órára, amíg az akadálypályán küzdünk életünk legkeményebb kilométereivel. Hogy hogyan megy mindez, az tisztán látszik a www.brutalfutas.hu ezernyi képén…
Nem nagyszerű hát ez? És mennyire egyszerű! Képzeljük csak magunkat oda a Puskás Ferenc Stadion környékére egy tikkasztó nyári napon augusztus utolsó hétvégéjén. Ahogy letesszük a laptoptáskát, eldobjuk a nyakkendőt, hölgyek lerúgják a tűsarkút… és hirtelen gyerekkoruk bozótharcosaivá válnak, amikor elkezdenek rohanni, hogy autóroncsokon ugráljanak át, korlátokba kapaszkodva cikázzanak lépcsőkön fel és le, kússzanak-másszanak, hogy végül ők legyenek a sztárok, kicsit horzsoltan, kicsit ütődötten már, mint a fent említett alma – de gyermeki boldogsággal az arcukon. Gond egy szál se többé. A virtuális dühöngő, a Brutálfutások pályája visszaadta gyerekkori énünket, s egyszerre engedett játszani minket mint gyerekeket, de hagyott versengeni is, hogy mégis csak megmutassuk, ki a Jani. A vége csak pozitív előjelű lehet.
Hát ezért futunk még mindig. Például. Végül is elmondható, hogy ugyanazért, amiért régen: az életünkért, a teljesebb életért. Amiben felnőttként visszakaptuk a gyerekkorunkat. És ezért már érdemes felmászni egy kupac sárra, átgázolni egy hegynyi autógumin, majd fejest ugrani egy pocsolyába, nem?
De.
– See more at: http://magyarhirlap.hu/uj-orulet-hodita-brutalfutas#sthash.Rbn53wFO.dpuf
